Porcműtét.

Megyei kórház, ortopédia. Fullextra. 12 ágyas – wc és mosdó a folyosó végén – minden igényt kielégítő, „hotel típusú” elhelyezés.

Három sorstárs, Károly, Béla és László. Mától tegeződünk.

Szobatársaim kezdettől otthonosan viselkedtek, belakták a kórtermet. Az orvosokat nevükön szólították, az ápolónőkkel, mint régi ismerősökkel bizalmasan beszélgettek.

Első nap, ismerkedés, ráhangolódás.

Gondolkodtam, mit hozzak magammal unaloműzőnek. Valami könnyű, olvasmányos írásra lesz szükségem. Jó érzékkel – az idő múlását ösztökélendő – Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás című műve mellett döntöttem. Már az olvasás elején éreztem, baj lesz: „A szánkjha, amelyet a mitikus látnoknak, Kapilának tulajdonítanak, eredetileg valószínűleg csak a védántában alkalmazott módszer volt, amely a világalapelveket vette számba (szánkjha a.m. szám), amelyek a Minden –Egytől származnak evolúció révén.”  Így tovább. Otthon még titkon reméltem, néhány bekezdést lesz szerencsém felolvasni szobatársaimnak. Ez valamiért elmaradt.

Másnap délelőtt vizit. Az orvos kórlapomba mélyedve, sztoikus nyugalommal közölte, altatóorvos hiány van, nem biztos a mai műtét. Nem hivatalosan, belső várólistára kerültem. Sorszámot és időpontot nem kaptam, hivatkozási alap. Élvezzem továbbra is a kórház vendégszeretetét, adjam át magam az intézmény kényeztetésének. Megfogadtam tanácsát és könnyű szívvel megebédeltem. Nem számoltam bizonyos kockázatokkal, de a nap további része eseménytelenül, nyugodtan telt.

Következő nap híre: ma vagy holnap műtét, komolyan. Mindenesetre ne egyek, ne igyak.

Élesbe fordultak az események. Károly túl van rajta. Béla most van a műtősoron.

Meleg volt, az ablak nyithatatlan. László kerített egy műanyag kancsót, és tele töltötte vízzel. Feltette a radiátorra párologni, Károlyhoz közel, ha szomjas, akár ihat is.

Este a nővér hozta a vacsorát, és kiszúrta az edényt. Parancsba adta, aki behozta, azonnal vigye vissza. Ebbe öntik a kórtermekben a betegek sebeiből összegyűlt véres váladékot. Búcsút mondtunk a párologtatásnak. Károly azon az éjszakán nem ivott.

Újabb napra virradtunk. Műtéti kilátások nem javultak. Továbbra is akut hiánycikk az altatóorvos. Pedig igény lenne rá.

Dél körül sántikálva sétálgattam a folyosón. Sietve közeledik a doki. Engem keres.

–         Ebédelt?

–         Nem.

–         Akkor műtjük, felszabadult egy hely a műtőben.

–         Jó, akkor legalább nem ebédelek.

–         De probléma van, mert László sem ebédelt. Kit műtsünk?

–         Nem tudom. Dobjunk fel pénzt. Fej, vagy írás.

Előkotort egy százforintost. Vesztettem. Ebédelnem kell.

László a nyertes, aki amúgy is úgy gondolta, neki ez a műtét jár. Transzcendens segítséget is igénybe vett, egész délelőtt mantrázta „mikor kerül már rám a sor:” Rákerült. Sorsomba nyugodva megebédeltem.

Terjed a hír, egy beteg bevezette a pénzfeldobásos műtétsorrendet. Népszerű lett az ötlet.

Lászlót visszatolták. Korábbi reményekkel ellentétben nincs műtét. Továbbra is ételmegvonásra ítélték – még tart a remény. Estére elszállt, vacsorát kapott.

Bélát, viszont megműtötték. Mégis műtenek. Csípőprotézis. Nem altatták, csak deréktól lefelé érzéstelenítették. Visszatolták, infúzióra kötötték. Nővérek sürögtek-forogtak körülötte. A család hívta a mobilján. Felvette, lebeszélte, letette.

Elmentek a nővérek, Béla lassan megnyugodott, keresni kezdte a telefont. Nem találta. Kérte nézzük meg. Károly is hozzáfogott a kereséshez. Először csak úgy tessék-lássék az éjjeliszekrényen tologatta a wc-papírt és narancsot, majd óvatosan megtapogatta Bélát az ágyban. Nem találta. Béla követelte egyre ingerültebben, „itt kell legyen, most beszéltem rajta, nem tűnhetett, csak úgy el”.

Károly durcásan, de már módszeresen hozzálátott forgatni a frissen műtöttet. Kereste mindenütt, dereka alatt, lába között. Rossz volt nézni. Nem találta. Felajánlottam, ha megadja a számot – felhívom. Azt nem tudja, de felírta egy papírra. A papír sehol. Nehezen megtaláltuk, felhívtam. Nem kapcsolható.

–         Meg kell annak lenni, most beszéltem rajta.

–         Akkor, minek kapcsoltad ki?

–         Nem kapcsoltam ki.

–         Akkor, lemerült.

–         Nem merülhetett le, mert este töltöttem.

–         Akkor, passz.

Egy órával a műtét után Béla mérgében felhúzta magát az ágyban, felsőteste megemelkedett. A háta mögött megtaláltuk a telefont. Ki volt kapcsolva. Nem fűztünk hozzá megjegyzést.

Tízperc múlva megjelent egy a nővér, megitatta abból az ásványvízből, amit tegnap hozatott velem a büféből. Béla lecsavarta a kupakot és maga mellé tette. Először a nővérek keresték, majd az egész szoba. Egy idő után a nővérek káromkodtak, miért ilyen fontos az a rohadt kupak.

Károly várt, majd az ágyhoz lépett. Rutinosan forgatta Bélát az ágyban, az üvöltött. Megvan a kupak. Az éjszakás nővér búcsút intett, mindenki megnyugodott. Sötétség borult a kórteremre.